2014. február 13., csütörtök

Gondolatok egy emberről

A fények...
...arról az emberről, akiről az utóbbi időben igencsak sok szó esett, ezen a blogon is.
Két napja már, hogy örök nyugalomra lelt a lelke, és azóta is tűnődöm, hogy milyen dolog, hogy az jár az eszemben, hogy írjak a temetésről.
Bevallom sosem gondoltam volna, mikor ezt a blogot elindítottam, hogy ilyen téma is felbukkanhat, és nem is tartom ízlésesnek. A temetésről, a szertartásról mindenki már informálódott, így vagy úgy.
Hallgassuk meg ezt, KEB egyik kedvencét, és utána olvassunk tovább: "Look at me, I am old, but I am happy..."

Pár gondolatot szeretnék megosztani, amelyek mély nyomot hagytak bennem, a fejemben motoszkálnak kedd óta. Gondolatok, amelyeket a szertartáson beszédet mondók ültettek a fejembe. Annyi szépet és jót mondtak KEB-ről, sok olyat amit nem tudtam, mások sem, akik  közelről  nem ismerték.

A gyászjelentő első oldala
Mégis a lelkész, aki elmondása szerint nem ismerte személyesen KEB-et, viszont nyomon követte a pályafutását, és az édesanyjával, Erna-val elbeszélgetett, szóval ő mesélte a következőt:

"Karl Erik édesanyjával beszélgetvén, megtudtam, hogy a kis tízéves Karl Erik vasárnapi iskolába járt, a templomba. Egyik nap hazament és azt kérte az édesanyjától, hogy vásároljanak egy aranykulcsot. Édesanyja kérdésére elmesélte, hogy ezt a vasárnapi iskolában tanulta, hogy ha van aranykulcsunk akkor azzal kinyíthatjuk az emberek szívét!

A barátai, ismerősei azt mondják róla, hogy igazán értett az emberek nyelvén, optimista volt, jókedvű és, mindenkit maga elé helyezett., ezért úgy hiszem, ő valóban megtalálta az aranykulcsot."

Kinyitva...
Tizenkilenc éves lánya, Jenny mind a hatszáz jelenlévőnek könnyet csalt a szemébe:

"Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek, hogy támogassatok bennünket ezen a napon, de ahogy apát ismerem azt mondaná, hogy ez itt túl nagy felhajtás, túl sok haszontalan dolog, nem kell ezzel ennyit foglalkozni.

Nagyon sokat tanultam tőle,de legfőképpen azt, hogy az élet igazságtalan, semmire nincs garancia ezen a világon, és mindig mindent meg kell tennünk, hogy kihozzuk a legjobbat a meglévő helyzetekből. Akkor is ha nagy ellenállásba ütközöl, mindenképp harcolj tovább.

Az elmúlt év megtanított arra is, hogy értékeljem a körülöttem lévő embereket, addig amíg mellettem vannak, ne csak akkor mikor már tudom, hogy elveszíthetem őket.

A legjobb édesapa volt, megígértem neki, hogy mindent megteszek, hogy büszke legyen ránk a testvéremmel, és tudom azt is, hogy nekünk sikerülni fog, Philippel együtt. Ő vigyáz ránk, figyel ránk minden nap, ott lesz velünk mindig ezután."

..és a borítólap

Húga, Vigdis nagy elismeréssel szólt róla:

"Rengeteget tanultam tőled, mindig meg tudtál nevettetni, én voltam az első és a legnagyobb rajongód. Emlékszem ahogy késő este korcsolyázni mentünk, te nyugodtan  akartál gyakorolni, ugyanis nem voltál túl jó..De a foci és kézilabda kalandodat is az elejétől követtem. Számtalan meccset néztem végig a szüleimmel, én csak azért mentem, hogy téged lássalak, a szüleink azért mert szerették a  focit meg a kézilabdát ráadásul.

Te voltál a szégyenlős és csendes, én meg a szemtelen és vadóc, de kiválóan egészítettük ki egymást, két erős akarat, nagy igazságérzettel és jókedvvel.

Az edzői munkád sok idődet elvette, és nagyra értékeltünk minden időt amikor együtt lehettünk. Mindig követtünk a médiában, és mikor Magyarországgal bronzot nyertél az Eb-n akkor kimondhatatlanul büszkék voltunk rád (...)

Nagyon büszkék vagyunk arra amit elértél és arra amit tőled kaptunk, és amit más embereknek is adtál, mert nagyon sokat adtál magadból. És még milyen sok volt amit adhattál volna.

Nagyon sokunknak fogsz hiányozni, te elmondhatod, hogy igazi nyomokat hagytál magad után életed során."

Templomi dekoráció...
KEB hat legjobb barátját jelölte ki koporsóvivőnek, mondván, hogy ez a legjobb "első sor/első hatos" amit valaha kiválasztott. Három ember közülük Magyarországon is ismerős egy kicsit, Andreas Smeby, videós volt a válogatottnél 2012-ben, Tord Ellingsen, erőnléti edző, Tom Reidar Haraldsen pedig a győri kapus, Katrine Lunde volt férje. A másik három Kjetill Kristoffersen, Erik Storhaug és Petter Kjærnes.

Kjetil Kristoffersen, sikeres üzletember, sportolói és tornatanári előélettel, KEB egyik legjobb barátja. Halála előtt sokat beszélgetett KEB-el, és mivel már régebben (még a betegsége előtt) beszéltek egy esetleges könyv kiadásáról, aminek a témája KEB nézetei, módszerei edzőként, ennek az emberi oldala, ezért leírta amit beszéltek, azaz órákon át jegyzetelt a beteg barátja ágyánál, Végül visszaolvasta neki, amire Karl Erik azt mondta, hogy "igen, ez én vagyok. Ha meghalok, ezt olvasd fel a temetésen."

És mivel a jóbarátok mindig betartják az igéreteiket, Kjetill meg is tette ezt. Alább Karl Erik Böhn saját szavait olvashatjátok búcsúzóul:

"Amikor még azt hittem örökké élni fogok mindentől rettenetesen féltem: rettegtem hangosan olvasni a norvég órán, rettegtem az össze válogatott meccstől amit játszanom kellett, rettegtem az össze edzőként vezetett meccstől. A válogatottban a pad szélére helyezkedtem, nem vettem le a melegítőfelsőmet, és abban reménykedtem, hogy az edzőm nem vesz észre. Az attól való félelmem, hogy valamit elrontok, sokkal nagyobb volt, mint az öröm, hogy sikeres leszek.
Most, hogy már lassan mindennek vége, már nem félek semmitől. Megtaláltam a nyugalmat, tudom mi fog következni, valamilyen formában megtaláltam saját magamat, és az életemet egy más perspektívából látom. Közhelyként hangozhat, de ez történt, tényleg megleltem a lelki nyugalmamat.

2013 karácsonya van, és idén nem fog havazni Sandefjordban, ami engem nem is zavar. A kapunk előtt egy kisfiú ácsorog a bicaján, egy focilabdával a hóna alatt. Biztos a haverját várja. Aki meg is érkezik. Kilencévesek lehetnek. Beszélgetnek. Kicsit elkéstem, anyám azt mondta ennem kell mielőtt elindulok-mondja az egyik srác. Aztán elindulnak a focipálya felé karácsony estéjén.
Egyből visszamegyek az időben a saját gyerekkoromba, Petter Kjaernes-re várok, reggeli után. A falon egy Leeds United csapatkép, anyám behoz a szobába három szelet májkrémes kenyeret és egy pohár tejet. Szombat reggel van, tíz éves vagyok és semmi gondom nincs az életben.

Magyar szurkolókkal a szülői háznál (Lang Miklós fotója)
Édesanyám, Erna és édesapám, Gunnar háza mindig nyitva állt mindnekinek. Főleg anyám volt velünk, mert apám Amerikába dolgozott az év felében.Otthon anyám volt, Vigdis, a húgom, én-és nagyjából az egész utca.
Az edzőtáskám tele edzésen használt cuccokkal, amit bedobtam a fürdőbe, és aztán hihetetlen módon visszavándoroltak frissen mosva a szekrényem polcára, isteni öblító illattal..akkor még nem voltak ilyen puhák a ruhák mosás után mint most..de azóta már új divat jött, modernizálódtak az öblítők is.

Anyám egyedül harcolt a mindennapokban, egy bálnavadász lányaként aki a tengeren volt állandóan, és a férje meg külföldön dolgozott, de a harcosságát az anyjától örökölte,

Most karácsony estéjén, hallom ahogy tesz-vesz a lakásban, hogy minden készen legyen az ünnepre. Azon tűnődöm, hogy mennyire szeretem ezt az idős hölgyet, és, hogy sose mondtam ezt el neki rendesen. Mennyire szeretem mindazért amit értem és Vigdisért tett, az összes megkent szelet kenyérét, az összes kimosott edző cuccért és főleg azért, hogy mindig ott volt nekünk. Nagybetűs Anya volt..este mikor mi ágyba kerültünk, akkor egy csésze kávéval leült tévézni a hintaszékbe, olyankor tudtam, hogy  boldog.

Én nem voltam ugyanolyan jó szülő mint ő,  elsősorban magammal foglalkoztam, a saját dolgaimat heyeztem előtérbe, a gyerekeim keveset láttak. De állandóan volt egy csapat amit edzeni kellett, egy mecs amit le kellet játszani vagy egy megbeszélés amire rohanni kellett.A gyerekszoba fényei gyakran kialudtak mire hazaértem...
Most sokkal jobb, most mindenki együtt van körülöttem, sokat beszélek a szeretteimmel, és csak fekszem, és azon gondolkodom, hogy állandóan rohantam valami után, isten tudja mi után.

Barátokkal (fotó: vg.no)
Boldog vagyok, hogy mindenkitől rendesen elbúcsúztam, tele vagyok szép emlékekkel, fura, hogy csak a jó dolgok élnek bennem. A veszekedések, a konfliktusok - azoknak már nincs jelentősége...

Csak a boldog gyerekkoromra emlékszem...mikor behunyom a szemem akkor a kézilabda-wax szagát érzem...a barátaimat látom akikkel egy csapatban játszottunk, órákat ültünk edzés előtt és után is az öltözőben..eszembe jut mindneki, az edzők, a tanárok, az önkéntesek..mindenki aki részes volt, hogy boldog gyerekek lehettünk. Ők  az én hőseim, soha nem feledem őket.

Jenny lányomnak megigértem, hogy én vezetem egy nap az oltár elé, sajnos ez már nem lehet így, de nagyon büszke vagyok rá, a világ legjobb kislánya és mindig szeretni fogom.

Philip kisfiam-nem lehet könnyű tizenkét évesen elveszíteni az édesapádat. De te nagyon erős vagy, én biztosan nem bírnám így ahogy te.
Ne feledd, ennyi idős koromban, mint te most, én is futball kapus voltam, mint te most. De ki tudja, lehet te is a kézilabdát választod majd. Egyet jegyezz meg- neked van egy óriási előnyőd velem ellentétben-balkezes vagy!"



Holnap lenne 49 éves -  ennek tiszteletére egy vendégszerző ossza meg velünk  emlékeit KEB-ről...néhány óra múlva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése